tettek, mintha értenék.
Azon az estén minden romba dőlt valami jelentéktelen dolog miatt.
Adtam Danielnek egy felújított antik órát, amiről a nagyapja mindig is álmodott.
Alig nézett rá.
Úgy dobta félre, mintha semmit sem jelentett volna.
Aztán mindenki előtt azt mondta, hogy elege van abból, hogy „köszönetet várva” bukkanok fel egy olyan házban, amihez már semmi közöm nem volt.
Aztán nyugodtan azt mondtam:
„Ne feledd, ki építette azt a talajt, amelyen állsz.”
Ennyi elég volt.
Felkelt.
Meglökött.
És akkor elkezdett ütni.
És én elmondtam.
Nem azért, mert gyenge volt.
De
