voltak kegyetlenek. Nem szándékosak. De úgy értek, mint egy halálos ítélet. Emlékszem, hogy bólintottam. Még el is mosolyodtam. Kortyoltam egyet a borból, mintha nem számítana. Mert abban a pillanatban bármit is mondanék, önzőnek tűnnék. Így hát nem szóltam semmit. Egy héttel később valaki kopogott az ajtómon. Nem barátságos kopogás volt. Egy éles, szabálytalan dobolás, amitől a szívem hevesen vert, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Claire ott állt. A haja hanyagul hátra volt kötve, az arca kipirult, és a szemében érzelmi zűrzavar tükröződött, amit nem tudtam azonnal hova tenni. Düh.
Nyolc éven át havi 2000 dollárt küldtem a szüleimnek, de a 45. születésnapomon átruházták a házat a nővéremre.
