házat – mondta. – Mintha én tettem volna mindezt lehetővé. – Felé fordultam. – Te is a lányuk vagy. – Nem ez a lényeg – válaszolta, a fejét csóválva. – Nem tettem semmit, amivel ezt érdemeltem volna. – A hangja most lágyabb volt. Őszinte. Évek óta először nem volt benne védekező magatartás. Semmi rivalizálás. Semmi színlelés. Csak a színlelés. Tényleg ránéztem – nem úgy, mint egy nővérre, aki mindig többet vállal, és nem is úgy, mint aki soha nem volt ott mellettük úgy, mint én, hanem úgy, mint aki végre kezdi tisztán látni a dolgokat. – Talán nem – mondtam. – De
Nyolc éven át havi 2000 dollárt küldtem a szüleimnek, de a 45. születésnapomon átruházták a házat a nővéremre.
