lépcsőn, és leült a verandám szélére. Csak… ott ült. Lassan utánamentem, teret engedve neki. A közénk telepedett csend új volt, de nem teljesen kínos. Végül megszólalt. – Azt hittem, megérdemlik – mondta, egyenesen előre nézve. – Ezért a házért. Azt hittem, keményen megdolgoztak érte, és hogy végül minden csak… a helyére került. – Nehéz dolguk volt – mondtam halkan. – Nem oldódott meg magától. Nagyot nyelt. – Nem segítettem nekik – ismerte be. – Tulajdonképpen egyáltalán nem. Mindig volt kifogásom. – Nem válaszoltam. Nem is kellett neki. Újabb hosszú szünet. Aztán felnevetett – halkan, tört hangon. – És most nekem adják a
Nyolc éven át havi 2000 dollárt küldtem a szüleimnek, de a 45. születésnapomon átruházták a házat a nővéremre.
