visszatértem a munkába. Csak egyszer utaztam, egyszerűen csak mert tehettem. Adományoztam a hospice ápolóknak, akik apám életének utolsó hónapjaiban gondoskodtak rólunk.
És megjavítottam az órát.
Az ékszerész figyelmeztetett, hogy a számlapon lévő repedés látható marad.
Mondtam neki, hogy ne aggódjon emiatt.
Most minden nap halkan ketyeg a csuklómon; nem tökéletes, de mozog.
Pont mint én.
Néha az emberek ránéznek, és azt mondják: „Milyen gyönyörű óra!”
És mosolygok.
Ezüstöt és üveget látnak.
Öt évnyi szerelmet látok.
Apám utolsó leckéjét nézem.
A szeretettel adott idő sosem elvesztegetett idő.
És az igazság, még
